Így kerültem Fairy Oak-ba

[i]
Új ellenség csapott le a falunkra. A családommal menekülni készültünk,de elvesztem.
Magányosan bolyongtam egy erdőben,ami különös módón olyan volt mint ha énekelne. Hirtelen egy falu fényeit pillantottam meg. Igen ! Ebben a faluban fogok élni egy ideig . . .

Fáradtak és kimerültek vagyunk. Az élelmünk elfogyott és Liliom is már túl legyengült, hogy valami ételt varázsoljon nekünk. A vizünk kevés, épp annyira elegendő, hogy életben maradjunk. Hiram próbál minket nyugtatgatni, de minden egyes órával egyre kimerültebbek és reményvesztettebbek leszünk. Lilommal egymást támogatva vergődünk át ezen a végtelen sivatagon. Onnan, ahonnan jöttünk, az emberek mindannyian meghaltak, mi is csak egy hajszál híján tudtunk megmenekülni, amikor Ő lecsapott. Félelmetes volt. Hiram, Liliom és én vagyunk az egyedüli túlélők. Szüleinket nem ismerjük, már régebben sem voltak velünk. Én nem is ismertem Őket, úgy, ahogy ikertestvérem sem. Csak Hir szokott mesélni Róluk héhanapján. De mi az ott a távolban? Egy kis zöld folt! Élelem! A remény újra fellángol bennem. Csak hogy az a zöld folt messzeb van, mint hittem. Egy álló hétig gyalogoltunk még, mire elértük az úticélunkat. Zöld mező, tele virágokkal. Liliom hangosan ujjong, Hiram pedig megkönnyebbülten sóhajt fel. Megmenekültünk! Pár nap után egy erdőbe érünk. Ahogy áthaladunk rajta, csengő énekszó üti meg a fülem. Afák zenéje. Hiram állítja, hogy nem hallott semmit, de Liliom sokat mondóan néz rám, ami azt jelenti, Ő is hallotta. Mivel ikertestvéremnek viszatért az ereje, élelmünk is van. Egy falu fényeit látjuk a távolban. Liliom repülve tette meg az utolsó métereket, Hiram és én pedig futva, kipirosodott arccal rohantunk a falu felé. Remélem, befogadnak!

Pelyhes eszeveszetten vágtatott az erdőn keresztül.
-Nyugi, paci!-kiáltottam rémülten,egy nagy sziklaszirtet megpillantva.
Tökéletes engedelmességgel lelassított.
-Mi történt veled?!
Nem válaszolt. Hogy is válaszolhatott volna,hiszen ló! Biztos akkor rémült meg,mikor nagybátyám egyik bérese Brutusnak fütyült. Buta kutya, megint elcsámborgott. Éppen a kantárt igazgattam,amikor Pelyhes vágtázni kezdett... És egyre csak gyorsult...
-Hova hoztál,drága?
Riadtan pillantottam körbe. Hová tűnt az én szeretett otthonom?! Ismeretlen vidékre kerültünk.
-Mit tehetnék?-suttogtam magam elé. Megböktem Pelyhes oldalát,és lassan megindultunk.
Ki idő múlva, egy apró völgyet pillantottam meg. Micsoda gyönyörűség! De hangtalan,akár egy szellemváros.
-Megnézzük!

Ahogy a falu felé lépegettünk, 3 rohanó alakot pillantottam meg a szemben lévő domboldalon. Mégse olyan kihalt?
Ügetésbe gyorsultunk. A szél, a drága, márciusi szellő lágyan simogatta arcomat. anyámnak volt egy éneke erről a szélről... Úgy hiányzik! 8 éve haltak meg, egy háború félében. Hogy miért?! Mert nem támogatták a királyt! Nekem, csodálatos módon megkegyelmeztek. Legalább is nagybátyám -akinél élek..pontosabban éltem- ezt mesélte. Semmire sem emlékszem abból az időből.
Pelyhes patái alatt apró gallyak ropogtak. Napsugárra szomjazó, apró árvácskák nyújtózkodtak a gaz közül.
-Nézd csak!-mutattam Pelyhesnek.
Ekkor magas, csilingelő nevetést hallottam a falu felől. De jól esett tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen emberi lény ebben a völgyben!
Egy ijedt mókus ugrott át felettem, egyik ágról a másikra. Nagy, lompos farka úgy libegett a szélben, mint az árvalányhaj. A falucska, már csak pár száz méterre volt tőlem. Megállítottam lovamat.
-Innen gyalog megyünk tovább.

-Ott! Arra! - kiáltotta Hiram és az arca örömtől ragyogott.
És valóban! A falu hangosan és jókedvűen élte mindennapjait, nevetésük hozzánk is elhallatszott.
-Hű, de jó! - kiáltotta Liliom és még gyorsabban kezdett el repülni.
Egyszer csak egy ló és rajta egy lány vágtatott el mellettünk. Ők is a falu felé tartottak. Láttam, hogy ikertestvérem még gyorsabban suhan, majd váltott a lánnyal pár szót. Nem sokkal később az ismeretlen megállt és odajött hozzám.
-Ööö... Sziasztok! - köszönt félszegen.
-Szia! - intett Neki Hiram.
-Szia! - mosolyogtam a lányra. - Fahéj Villora - nyújtotttam a kezem.
Az ismeretlen leszállt lováról és megragadta a kezem.
-Ame Voltaa - mutatkozott be.
-Te is a faluba tartasz? - kérdezte vidáman Liliom.
-Igen - felelte Ame.
-De jó! Mehetnénk együtt! - tapsikolt ikertestvérem.
-Remek - mosolyogtam Ame-ra. - Akkor jössz?
-Igen, ha nem zavarok - felelte félénken mosolyogva a lány.
-Nem zavarsz - feleltem.
-Rendben, mehetünk - intett egyet türelmetlenül Hiram, így elindultunk.
Ame visszaszállt a lovára és melletünk jött lépésben. Az út közben sokat nevetgéltünk és beszélgettünk, csak hogy oldjuk a feszültséget. Amikor azonban beértünk a falakon belülre, önkéntelenül is elcsendesedtünk. Csodálkozó pillantások kereszttüzében álltunk és megdöbbenve vettem észre, hogy rajtunk kívül még érkezett pár lány és egy tündérke is. Megilletődötten néztem körbe, majd egy ember - valószínűleg a polgármester - odaállt elénk.
-Jó napot, kedves idegenek! Miért és honnan jöttetek? - kérdezte érdeklődve, de nem ellenségesen, inkább kíváncsian.
-Ne válaszoljatok - súgta a fülembe Szuzi. - Majd én beszélek.
De már késő volt. Hiram megszólalt.
-Hiram James Villora vagyok. A húgaimmal együtt el kellett menekülnük régi hazánkból és most csak fedélt kérünk a fejünk fölé - válaszolta udvariasan.
-Ereje? - kérdezte az ember.
-Én és a húgom - mutatott rám. - Sötétség Mágusok vagyunk, míg másik húgom Fény Boszorkánya.
-Értem - bólogatott a polgármester, aztán Ame-hoz fordult.
-És Te? - kérdezte.
Hamarosan kiderült, hogy rajtunk kívül még egy Hanga nevű tündérke, egy Violet-Sage és egy Fehlia nevű lány érkezett a faluba. Amikor azonban a polgármester Fehliához ért csak bólintott és így szólt:
-Már vártunk! - aztán továbbment.
Bemutatkozásunk végén aztán kitárta karjait és így szólt:
-Fairy Oak népe kegyes a látogatókhoz és megnyitja előttük kapuit. Mostatntól fogva a Ti otthonotok is ez a falu - mosolygott, aztán mindannyiunknak kijelölt egy-egy házat.
Természetesen Hiram, Liliom és én egy házba kerültünk. Ezen kívül a falu lakói még egy partit is rendeztek a tiszteletünkre. Nagyon kedvesek és remélem, jól megleszünk majd!

A támadásnál futottam ahogy a lábam bírta karomban cicámmal,Ébennel és kutyusommal Maszattal!Közben magamban szóltam Saphirának hogy jöjjön gyorsan és menjünk!Gyorsan amikor megláttam felugrottam a hátára és már szálltunk is!Sokat vándoroltunk ide-oda!
Egyszer futottunk valami elől ami megijesztette az állataimat!És belerohantunk a az Ellenség csabdájába!Elájultam!A következő emlékem,hogy fekete füst jön belőlem,egy cellában vagyok,az állataim sehol(Saphirát sem érem el,pedig köztünk még különleges kapcsolat van!)
és valaki parancsol nekem!Azt mondja menjek és az állataimmal derítsem föl a terepet!

Ajkamat harapdálva lépdeltem Ellesméra utcáin. Az Aiedail (hajnalcsillag, ősnyelven) volt az egyetlen csillag az égen. A fákra énekelt házak ablakaiból még kiszűrődött a láng-nélküli-lámpások fénye. Vacsoraidő van, lehet, hogy épp most mormolják el a hálaadó-verset a tündék, vagy látnak hozzá a párolt, sült, főzött vagy bármilyen módon készül zöldségekbe, illetve gyümölcsökbe. Bár már több napja nem ettem, nem éreztem eddig éhséget. De most, hogy megéreztem a friss cukkini felfújt illatát, összecsordult a nyál a számban. Próbáltam kizárni a fejemből az illatokat, de egyre intenzívebben csiklandozták orromat. Összevontam a szemöldököm, és hátradobtam hajam. Nem mertem folytatni. De amit elhatároztam, azt véghez kell vinnem. Tovább indultam, és addig lépegettem -levegővétel nélkül - amíg Ellesméra legcsodásabb épületéhez nem értem. A Kastély. Sok tünde sürgött-forgott körülötte, az Agaetí Blödhrenre (Véreskü Ünnepére) készülve. Milyen kár, hogy valószínűleg lemaradok róla! Fellépkedtem a lépcsőn, én egy nagy, futórózsából kiénekelt ajtóhoz fordultam. A Királyi Család lakosztálya. Nem értem miért vagyok ennyire zavarban, hiszen Eragon félig-meddig rokonom... Talán épp ezért. Nagy levegőt vettem és belöktem az ajtót. Gyönyörűen megmunkált, kecskelábú asztal mögött ült Eragon, jobbján apámmal. Szerencsém van, hogy együtt találom őket, így legalább egyszer kell csak engedélyt kérnem.
- Atra esterní ono thelduin. - köszöntöttem őket, miközben mutató és középső ujjamat az ajkamhoz emeltem.
- Mor'ranr lífa unin hjarta onr. - válaszoltam az etiketthez méltóan.
- Un du evarínya ono varda. - fejeztem be végül az ünnepélyes köszöntést.
- Miben segíthetünk? - nézett rám Eragon. Barna haja vállát verdeste, szintén barna szemében tekintély tükröződött. Széles válla, izmos teste első látásra félelmetesnek tűnt, de volt benne valami féle szelídség, amit ellenségei sosem tapasztalhattak. Nem volt olyan ember, vagy tünde, aki ne tisztelte volna.
- Egy hete beszéltünk már arról, hogy elengedsz küldöncként az emberek közé. Azt mondtátok - néztem most apám felé - , hogy elgondolkoztok rajta, és hogy mára meghozzátok a döntést.
- Igen, valóban így volt. - érintette össze ujjait, amitől olyannak tűnt, mint egy gyermekét kioktató apa. - És úgy döntöttünk, hogy elengedünk.
Nem állhattam meg, hogy ne vigyorogjak. Valóra vált az egyik álmom!
- De... - kezdett bele apa.
- Igen? - kérdeztem izgatottan. - Bármilyen feltételt elfogadok!
- Kevan is veled megy. - jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon.
Már csak ez hiányzott! Egy lovas társaságában kell kiélveznek a szabadságomat. Ő bármikor elmehet bárhová, viszont nekem ez lesz az elő alkalom, hogy elhagyom Du Weldenvardent.
- De miért..? - kezdtem azonnal.
- Úgy gondoltunk, hogy még van esélyed arra, hogy kikeljen neked egy sárkány. Tehát amíg kint "bolyongtok a nagyvilágban", tud neked tanítani pár dolgot a sárkányokról. - magyarázta Eragon.
Sóhajtottam. Logikus.
- Holnap indultok. Sárkányháton. Merrik - Kevan sárkánya - vállalta, hogy Téged is a hátára vesz. Készülj, mert korán reggel várnak téged Kirtanál.
Bólintottam, és elindultam kifelé. Mikor bezártam magam mögött az ajtót, az öröm és a csalódottság könnyei kezdtek peregni az arcomról. Hazasiettem, páncélomat rongyokba tekertem, bedobtam két lovaglónaprágot és egy inget a táskámba, és aludni indultam. ki kell pihennem magam, holnap hosszú, és farasztó utazásnak leszek részese.