Szerepjáték

Éjszaka azon gondolkodtam, amit Kamilla mondott. Valóban tetszene..?!
Ismira! hallottam Merriket.
Szia Merrik. válaszoltam.
Saphira mondta hogy mi a helyzet... rémülten ugrottam fel, és félve Merrikre sandítottam. Ne félj, nem mondom el Neki.
..köszönöm.
Csak tudni akarom, hogy igaz-e.
Én... azt hiszem igen.
Merrik szomorúan bődült egyet. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez.. halálra van ítélve.
- Miért? - suttogtam. Merrik közben közelebb lépet, és kezemhez nyomta orrát.
Kevannak már van menyasszonya!
Szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Most jöttem rá igazán, hogy szeretem... - Ki az?
Eres.
- Vele nem szállhatnék versenybe... - erőltettem a nevetést. - Gyönyörű, okos.. és Lovas. Kevan biztos nagyon boldog vele.
Sajnálom Ismira! Remélem nem haragszol. Biztos találsz valaki mást... És egyébként nem lett volna fura, hogy az unokatesóddal...? vonta föl pikkelyes szemöldökét Merrik.
- Nem. A tündéknél nem ritka még a családon belüli házasság sem. Nem tudtad? - megrázta a fejét, majd hirtelen a hátam mögött kezdett figyelni valamire. - Mi van ott?
Ember... Azt hiszem Kamilla. De Saphira nélkül... Vajon mi történt? Remélem nincs semmi baja!
- Ismira! Merrik! Kevan! - hallottuk a kiáltást a fák közül. Kamilla volt. - Jaj, huh.. Képzeljétek.. uhh... - fújtatott mikor hozzánk ért.
- Ülj le, vegyél levegőt, és utána gyorsan mondd! Baj van? - nyomtam le egy tuskóra.
Ugye nem Saphirával? bökdöste Merrik.
- Saphirával.. De nem baj! - vágta rá gyorsan amikor Merrik idegesen kezdett csapkodni tüskés farkával. Közben Kevan is ideért, mert Merrik azonnal riasztotta. Próbáltam kerülni a tekintetét, de hozzám ugrott és megszorította a csuklómat.
- Mi történt? - nézet egyikükről a másikra.
- Nem tudjuk. Kamillának először levegőhöz kell jutnia.
- Huh... - fúj egy utolsót, majd összefonta karját és titokzatosan elmosolyodott. - Saphira tegnap délután felvitt egy sziklabarlangba. Egész este ott voltunk, és éjfélkor... képzeljétek...
Mondd már! üvöltött Merrik.
- Jó na! Éjfélkor tojt egy tojást! De ez így nem izgalmas! - biggyesztette ajkát.
Merriknek nagyra nyíltak a szemei. Apa lettem? Kamilla bólintott.
- Gratulálok! - paskolta meg Merrik oldalát Kevan. - Hogy van Saphira? Rendben ment minden?
- Igen! Nagyon jól van. - nevetett Kamilla. - De megígértem, hogy felviszlek titeket látogatóba.
- Nem félsz attól, hogy megvadul, ha "idegenek" mennek a fészkéhez? Az anyasárkányok néha teljesen megőrülnek!
- Ha Merrik ott lesz, azt hiszem más nem is fogja érdekelni.
Akkor indulás! csapkodott a szárnyaival Merrik felkavarva vele a port. Szálljatok mindhárman a hátamra! Elbírlak titeket!


A barlang bejáratán Merrik óvatosan bekukucskált. Saphira!
Itt vagyok. Gyere ide Merrik. hallottunk Saphira nyugodt hangját. Merrik izgatottan mászott be a bejáraton. Nehezen, de átküzdötte magát a szűkös résen.
- Gyertek ti is. - intett Kamilla, aki már Saphira mellett térdelt.
Lassan bemegyünk, és mi is odatérdelünk Saphira oldalához. Ő félrehúzza a farkát, és lassan kiengedi az ölelésében rejtőző tojást...
Merrik szeme úgy csillog mint még soha. Csodálatos!
- Az. - neveti Kamilla. - És Ismira, te vagy az első, aki megérintheti! - kacsint rám.
- Én? - kérdezem hitetlenkedve.
- Megígértem. És Saphira is ezt akarja. Gyere.
Közelebb csúszok, és lassan közelítek a kezemmel a tojás felé...

Megérintem, de nem történik semmi. A tenyeremet rajta tartom pár másodpercig, de semmi mozgás. Ha engem választana a tojás, már adott volna egy apró jelet...
- Sajnálom. - mondtam. - Úgy tűnik én sose leszek Lovas...
Kevan és Kamila szánakozva pillantanak rám.
- Azt hiszem most már próbálkozni sem érdemes. - jegyzi meg Kevan. Könnyekkel a szememben felállok, és elindulok kifele a barlangól. Ők ott maradnak, és eszmecserét folytatnak a sárkányokról...
Megöregszem... Több száz éves vagyok, és még mindig meg van bennem a vágyódás egy sárkány - egy lelki társ után. Minden alkalommal elbuktam a bemutatáson, de még mindig próbálkozok. A fiatalok őrültnek tartanak... És valóban... Sose lesz sárkányom, és meghalok, úgy hogy szégyent hozok az apámra, és magamra...
Látom apám arcát, ahogy minden alkalommal amikor meglát csóválja a fejét, és elfordul.
- Pedig milyen Nagy Lovasok voltak a felmenői! - súgnak össze az tündék ha meglátnak... - Úgy tűnik ő nem olyan Nemes, hogy sárkánya legyen!

Visszazökkenek a valóságba. Kezem pár centire megállt a tojástól.. Remeg.
- Én.. Félek hogy elbukok... Megint! - mondom. A hangom is remeg.
Szerintem próbáld meg. De ha el is buksz, a barátaid sose hagynak magadra! súgta csak nekem Saphira.
Köszönöm, de ... akkor is félek. De igazad van. Érdemes megpróbálni. pillantok rá hálásan.
- Hajrá Ismira! Én érzem, hogy sikerül! - ragadja meg a vállam Kamilla. - Sikerül!
Bátortalanul elmosolyodok, és kezemet a fekete tojásra tapasztom. Még nem láttam fekete sárkányt. Egyről hallottam.. Galbatorixnak volt egy második sárkánya, de őt kikényszerítette a tojásából. Nem magától kelt ki.
Várok...
Két másodperc, és semmi...
Négy... semmi...
Már majdnem egy perc...
- Sajnálom. - mondtam. - Úgy tűnik én sose leszek Lovas...
Kevan és Kamila szánakozva pillantanak rám.
- Azt hiszem... - kezd bele Kevan, és már hallom is a folytatást a látomásból: ...most már próbálkozni sem érdemes. De nem ezt mondta. - Azt hiszem megmozdult.
- Tessék? - nézek hátra rá.
- Nézd! - mutat a tojásra.
A fekete héj megreped a tetején. A repedések fehérek, így nagyon tisztán kivehetők. A tojás teteje szinte szilánkokba áll már, de ott megáll.
- Ismira, tudod-e mit jelent ez?! - ölel át Kamilla hátulról.
- Tudom! - kiáltom boldogan, és magamhoz ölelem a tojást. A szilánkokat és a belső hártyát áttörve pedig egy apró sárkányfej bukkan elő.

***

***

***

***

/RÖVID?! Pff... xD Jól van Valérie. Úgy bírom, amikor a mondatod végén megpillantom a jellegzetes "..."-ot./
- Gyorsan jöttetek. - lépett mellénk Eragon. - Indulnunk kell most azonnal. - ekkor megpillantotta a nyakam köré tekeredő kis lényt. - Csak nem...?
- De igen. - mosolygott Kevan. - De mintha azt mondtad volna, hogy nagyon sürgős az indulás...
- Kevan, egy új Lovasunk van! Nem hagyhatjuk egyszerűen magára. Ismira. - fordult felénk. - Menj az apádhoz. Nagyon fog örülni. Az odaút alatt vele leszel, és akár meg is kezdheti a kiképzésedet. Fizikai kiképzésen már túl vagy, igazam van?
- Igen.
- Akkor már csak az elmélet hiányzik, és később, amikor már értitek egymást ...
- Iedra.
- ..Iedrával, a repülés, a varázslás, a kapcsolattartás, a koncentráció és az úgynevezett egyesülés alapjait fogjátok elsajátítani. Meg persze, amint elég nagy lesz, a sárkányodat is edzeni kell.
- Értem. - bólintottam. Próbáltam komoly maradni, de a nyakamban tekergőző sárkánnyal nehéz volt. Saphira közelebb hajolt Iedrához, és megszimatolta.
Fekete... jegyezte meg halkan. Iedra felé fordította a fejét, és egészen váratlanul Saphira orra felé kapott éles karmaival. Saphira elkapta a fejét, és rámorgott. Iedra meg vissza.
Eragon felhorkant, de nem mondott semmit. - Most menj apádhoz. - engedelmesen bólintottam, és lefejtettem a nyakamról sárkányomat. Most a karomra tekeredett fel, és farkával idegesen csapkodott.
- Nyugi kislány! - csitítottam. Amikor már több méterre eltávolodtam Kevantól és Eragontól, hallottam, ahogy azt mondják:
- Sok gond lesz ezzel a sárkánnyal, én úgy érzem.
Nem akartam meghallani, de kénytelen voltam. De kivertem a fejemből és apához szaladtam. Vajon mit fog szólni, ha meglátja Iedrát?

* * *

- Apa! Tövis! Hol vagytok?! - hívtam őket.
- Ismira? - hallottam apám hangját a sátorból. - Gyere be.
- Apa! - rontottam be a sátorba, és diadalmasan mutattam fel tenyeremen az ezüstszínű jelet, ami akkor keletkezett, amikor először hozzáértem újszülött sárkányomhoz. - Lovas vagyok!
Apa először ledöbbent, és a kezében lévő páncélinget leejtette a földre. - Komolyan?
Válaszként Iedra bekúszott a sátorba, és felkapaszkodott a lábamon. A vállamra telepedett és kitárta szárnyait.
- Ismira! El sem hiszem. - lépett közelebb és alaposan szemügyre vette. - Ez... csodálatos! - nevetett és a karjaiba kapott. - Úgy örülök, kicsim! Édesanyád olyan büszke lenne... engem meg alaposan megszidna.. hogy is gondoltam, hogy nem lesz sárkányod? Ó, lányom, annyira sajnálom!
- Ne sajnáld! Most már Lovas vagyok, és te vagy a kiképzőm.
- Igen? Eragon mondta?
- Ühüm. Azt mondta, hogy az odaút alatt pár elméleti dolgot megoszthatsz velem.
- Igen... - mondta elgondolkozva. - És egy Lovasnak tudnia kell pár alap varázslatot a csatákhoz. Azokat is megtaníthatom. - kacsintott. - Végül is nagy csatára készülünk.
Mosolyogva mondta mindezt, de a mondat végén fájdalmasat sóhajtott. - A Három Világ ellenszegül... - rám nézett, és úgy folytatta. - Amikor Galbatorixot sikerült elpusztítani, azt hittem hogy békében leélhetem a maradék több száz évet az életemből... Ezzel szemben...
- Apa... Mi kinek az oldalán állunk? Ugye ahonnan jöttünk velünk vannak.
- Az első világ? Ha azok az emberek.. ömm.. varázslók is a Rettenetes - vagy mi is a neve - oldalán állnak, akkor nem kell féltened őket.
- A Rettenetes? - kérdeztem remegő hangon.
- A mi világunk a harmadik. Tudod, ebben nem csak Alagaesia van. Igazából ezekről eddig fogalmunk se volt, de múlt héten "+barátságos látogatást" tett nálunk egy hatalmas ember... aki.. igazából nem is ember... És csatába szólított. Voltak, akik megpróbáltak ellenállni... Hallotál már a ra’zacokról. Még nem láttál egyet se, mert Eragon megölte az utolsó kettőt több mint ötszáz éve... Mostmár tudjuk, hogy honnan származnak ezek a lények. Ennek az embernek a katonái. És vannak más ilyen szörnyek is. Ellesmérát békén hagyták, de délebbre, az emberek földjén szörnyű pusztítást végeztek. Azt mondták, ha ellenszegülünk kiirtják a tündéket. Ezt nem engedhetjük, nem igaz?
- De. Igaz.
- Imádkozz, hogy ne kelljen a barátaiddal szemtől szembe harcolnod...
- Igen.
- Ismira... Sajnálom. - ölelt át, és pedig a vállára hajtva a fejemet sírni kezdtem. Várt amíg gyorsan kisírtam magam, majd szomorúan eltolt magától. - A páncélod és fegyvered a saját sátradban van. Ha útközben leszólítana egy olyan sötét alak, mint akikről beszéltem, de figyelj oda.. akkor remélhetőleg békén hagynak. És ne mutass félelmet. - sóhajtott, és a sátor bejáratához kísért. Iedra végig a nyakam körül tekergett. Ideges.

* * *

Csak most vettem észre, hogy tényleg vannak ide nem illő alakok is Du Weldenvarden határán. /Mert a tünde csapatok itt gyülekeznek./ Sokukon csuklya van, de vannak kevésbé ijesztő alakok is... Például egy kisfiú, talán nyolc esztendős, akinek szarvasagancsa, és lába van... Ő egészen aranyos.. viszont a mellette álló férfi ugyan ebből a fajból már kicsit sem édes. Fekete szemével méreget engem, és a kicsinyét visszahúzza maga mellé.
- Ne mutass félelmet... - motyogom, mikor a sátramat őrző két ra’zac között belépek a sátorba. Minden ki van készítve. Sóhajtok, és felemelem az ágyamról az első "ruhadarabokat". A páncélzat alá bőrruhát veszünk. Nagyon kényelmetlen, és könnyen beleizzad az ember... Amikor ilyen van rajtunk sosem vágyunk mások közelségére.. Érthető okokból. Felrángatom magamra, és felhúzom rá a sodronyinget, ami leér egészen a térdemig. Már itt majdnem megszakadok a súlytól, de tudom, hogy a java még hátra van. Felhúzom a bőrcsizmát, a lábvédőket, aztán testemre csatolom a páncélt, a karvédőket és a kesztyűt húzom föl utoljára.
- Ebbe bele fogok dögleni! - sziszegem egy káromkodás kíséretében.
A sisakot a hónom alá vágom, felcsatolom a kardot, és a hátamra akasztom a tegezt, ami tele van nyilakkal. Leginkább íjászatban jeleskedem, úgyhogy a kardra nem sok szükség lesz. A Lovasok az égből szoktak varázslatokkal harcolni, de Iedra még túl kicsi az ilyenekhez... Szerintem még a kardomat se bírná el.
Felkapom Iedrát a földről, aki közben egy egeret csócsál, és beleültetem a sisakba. - Megyünk harcolni, kicsim.
Biztos érti amit mondok, mert elkezd forgolódni, és morogni, a szárnyát pedig vadul csattogtatja. - Nyugi... - suttogom neki szelíden, mire felhagy az idegeskedéssel, és farkát kilógatva a sisakból elalszik.

* * *

- Elnézést, meg tudnák mondani, hogy hol az apám? - ismételtem a ra’zacoknak ötödszörre ezt az egyszerű kérdést, immár szótagolva. Ők csak hümmögtek, és a fejüket csavargatták. Egy közeli fáról egy fiatal, nagyjából tizenkilenc éves forma fiú nézte végig a próbálkozásaimat, minden alkalommal hangosabban nevetve. Most megsajnált, leugrott a fáról, és odalépett hozzám.
- Ha azt hiszed válaszolni fognak nagyon balga vagy. - nevetett. - Ezek nem tudnak beszélni. De nem hiszem hogy itt bárkivel is szóba állnának, még ha tudnának is.
- Kösz a bókot! De úgy hallom, hogy te beszélsz, úgyhogy segíthetsz nekem: Hol van az a-pám? - ismételtem gúnyosan.
- A frontvonalban láttam legutoljára a sárkányával, de hogy azóta merre vitte őket a szél...
- Ez nem a viccelődés ideje. egyébként is, hogy kerülsz ide?
- Ezt meg hogy érted? - kuncogott.
- Egy ember nehezen fogja túlélni ezt a háborút. Amúgy kinek a csapatában vagy?
- Egy - nem vagyok ember. Kettő - veletek vagyok.
- Azzal, aki a világunkat vezeti? Őt hogy nevezik.
- Azzal. Nincsen neve. Őt nem lehet néven nevezni. - magyarázta. - Nem sokat tudsz...
- Egész eddig az első világban voltam, és senki sem tájékoztatott semmiről. Most jöttem haza nagyjából három órája... Azt hogy érted, hogy nem vagy ember? - kérdeztem, de addigra már messze járt, de aranybarna haját egyszerűen kivettem a sötét lények között...

- Gyertek! - nyújtotta apa a kezét Tövis hátáról. Megfogtam és felhúzott maga elé. - Felkészültél?
- Ühüm. - bólintottam, és fejemre húztam a sisakot. - Utálom ezeket!
- Nem csak te. De meglásd, hasznodra lesz még. - tette a kezét a vállamra, majd megpaskolta Tövis oldalát, és felszállt az égbe, csatlakozva a többi Lovashoz. Most már közéjük tartozom...
- Ismira! - integetett Kevan Merrik hátáról. Visszaintegettem. Ő is szomorú...
- Apa, milyen lények vannak velünk?
- Hát a Rettenetesnek vannak Sötétség varázslói - ez mekkora ökörség! - horkan fel. - Kettéválasztják a mágiát.. na de mindegy. Vannak a tündék, a ra’zacok ... gondolom láttál már faunokat is.. démonok... meg egy csomó olyan szörny aminek még a nevét sem tudom..
- És ezek közül melyik az, amelyik ember formában jelenik meg?
- Azt hiszem csak a démonok. Ők akkor változnak át, amikor akarnak... Azt hiszem most csak hat van a seregben.
- Milyenek?
- Mármint..?
- A démonok. Hogy néznek ki?
- Fekete tollas vagy hártyás szárny - ez nem tudom mitől függ - hegyes fogak és farok... Mármint... öm..
- Értem apa! - kuncogom. - Ők nem a levegőben jönnek?
- Nem. A táborunkban most csak kettő van, Dean és Finnick, és mindketten azt mondják, inkább lovon jönnek.
- Aha... - inkább nem boncolgatom tovább a témát. Elég kényelmetlenül ülök a nyeregben, mert nem épp az én méretemre van szabva, de az élmény, aminek részese lehetek felemelő... De amikor belegondolok abba, hogy minek leszek részese elszörnyedek. Magamon is.

/Hát, ahhoz képest, hogy én néha milyen szösszeneteket írok, a Te hozzászólásaid regények. Szeretem a hosszú könyveket. /
Miután Berula kimentett a ra’zacok lábai alól, visszarepült velem a csatatér szélén felállított sátrakhoz. Igazság szerint nagyon örültem annak, hogy nem kellett végignéznem barátaim halálát.
- Maradj itt, Ismira. Senki sem örülne annak, ha meghalnál, pont most, hogy Lovas lettél! - parancsolt rám, és lenyomott a földre. - Ha éhes vagy, valaki majd kiszolgál. Én visszamegyek. - mondta, és visszaszállt Sorrow hátára. - Ne keveredj bajba! - kiálltott vissza, de már messze szállt.
Az étel említésére megkordult a gyomrom. A tündék, bár sokáig bírják étel és ital nélkül, ebben a melegben ölni tudnék egy friss, ropogós almáért...
Halk fütyörészést hallottam meg a hátam mögül. A dallam egy nagyon kedves kis tündedal volt. Ki maradt még a táborban rajtam kívül?
- Kiderítem! - pattantam föl, és a hang irányába indultam.

* * *

A hang gazdája az a fiú volt, akivel még Du Weldenvarden határában találkoztam. Dean vagy Finnick. Egy démon...
- Á, szia! - köszönt rám amikor észrevett. - Mit keresel itt? Nem harcolnod kéne?
- Ugyan ezt kérdezhetném! - vontam föl a szemöldököm, de mivel csak figyelt, én válaszoltam először. - Leestem Tövisről. Majdnem eltapostak, de Berula kimentett és megparancsolta, hogy maradjak itt. Valameddig. Te?
- Nem volt kedvem harcolni. - jelentette ki. Zsebéből előkotort egy almát, és jóízűen beleharapott. - Milyen finom ez az alma!
- Ha! Mi az hogy nem volt kedved?
- Kérsz almát? - tette fel a csábító ajánlatot.
- Én... Nem! Miért nem harcolsz?
- Egyébként elfelejtettél köszönni. - bökött felém ujjával.
- Idegesítő vagy. Miért térsz ki a kérdéseim elől?
- Biztos nem kérsz almát? - mutatott fel egy tökéletes, piros almát. - Most szedtem.
- De igen. Kérek. - vettem szemügyre a gyümölcsöt sóvárgó szemekkel.
- Kapd el. - dobta felém. Teljes erővel.
- Azt a ...! - kiáltottam föl, mert az alma a fejemnek ütközött. - Szemét!
- Mondtam, hogy kapd el. - vigyorgott.
Sértődötten grimaszoltam, és hozzávágtam az almát. Sajnos elugrott előle, úgyhogy egy sátorból kilépő szolgát talált fejbe, aki azonnal lerogyott a földre.
- Ismira! - nézett rám szigorúan. - Hogy tehetted ezt?! Mit képzelsz magadról?
- Honnan tudod a nevemet, Dean?
- Az apádtól. A nevem pedig Finnick.
- Nem baj. Majdnem eltaláltam. - nyújtottam ki rá a nyelvemet.
- Gyerekes vagy, ahhoz képest, hogy több száz éves vagy. - mondta, és letelepedett egy farönkre. Megpaskolta a rönköt maga mellet, odahívva maga mellé.
Leültem - bár a páncél miatt eléggé megszenvedtem - és sértődötten pillantottam rá. - Még csak 123. Te mennyi vagy?
- Mire tippelsz?
- 17. Maximum 19.
- Mindjárt elpirulok. - kapta a szája elé a kezét, és hülyén vigyorgott. - Ilyen fiatalnak tűnök? Köszönöm a bókot!
- Miért? Mennyi vagy? 300?
- Nem. Annál azért fiatalabb. 42 éve boldogítom a világot. - mosolygott. Pár percig hallgattunk, majd feltettem a kérdést, amire már rég kíváncsi voltam.
- Tényleg démon vagy?
- Aha. - húzta ki magát. - Miért?
- Apám mondta, hogy ketten vagytok a csapatainkban. Dean és te.
- Így igaz. Dean a ra’zacokat vezeti. Biztos láttad, elég feltűnő... egyéniség.
- Ezt hogy érted?
- Hát, kezdjük ott, hogy a tollait kékre festette. - összerázkódott, mintha valami teljesen gusztustalan dologról kéne beszélnie. - A haja is kékes... Rémlik?
- Nem láttam még démont.. démon formában. De a kék haj se nagyon ismerős.
- A lova biztos feltűnt neked, mert láttalak tegnap az istállókban. Az a legnagyobb. Barna, fehér csillaggal a homlokán. Az orrától... - ujjával az orromhoz ért, és egy láthatatan csíkot húzott, egészen a homlokom közepéig - a homlokáig. - Az arca elkomolyodott és úgy nézett.
- Láttam. Gyönyörű ló... Valami baj van? - kérdeztem, miután kezdtem zavarba jönni a tekintetétől.
- Nem. Nincs. - fordított a el a fejét, és újra mosolyogni kezdett. - Tényleg nem láttál még démont?
- Tényleg.
- És.. szeretnél? - kérdezte csillogó szemekkel. - Én szívesen megmutatom!
- Igen! - kiáltottam boldogan. Valamiért nagyon felvidított ez az ajánlat. Háta mögé dobta az almacsutkát, majd lassan elkezdte kigombolni az ingét...

- Ismira nem akarsz velem jönni? Az én otthonomban rengeteg démont láthatnál... - ajánlotta fel Finnick, és kezét nyújtotta felém.
- Hogy hazudhattál nekem? Mi az, hogy jó volt elhitetni velünk, hogy Deannel jöttél?! - löktem el magamtól, és keresztbe csaptam a kezeimet.
- Ismira...! Ezt te nem értheted! - emelte meg kezeit védekezőn.
- A korodat miért titkoltad?! Mi volt rajta titkolnivaló?! Ha már ebben is hazudsz, akkor mi az amiben nem?! - horkantam föl.
- Akkor jössz, vagy sem? - kérdezte türelmetlenül.
- Természetesen nem! Nem vagyok kíváncsi se rád, se másra a fajtádból. - sziszegtem, és felé köpetem.
- Egy "úrilány" nem viselkedik így! - mosolygott gúnyosan. - Másképp kérdezem: velem jössz önszántadból, vagy kényszerítselek?
- Nincs olyan dolog amivel rávehetnél bármire is... - vágtam rá, de ekkor farkánál fogva fölemelte Iedrát, aki veszetten morgott.
- Nincs? - vonta föl a szemöldökét.
- Őt.. Őt hagyd ki ebből! - parancsoltam rá, és kardom után nyúltam... - Hol a kardom?! - kiáltotam fel, mivel nem volt az oldalamon.
- Nálam. - nevetett, és megcsörgette. - Gyere Ismira! Ígérem, hogy nem fog bántódásod esni.
- Mi szükséged van rám? Miért kellek nektek?
- Nekünk? Nekünk semmi! Nekem! - vigyorgott, de ekkor fájdalmasan felkiáltott, és a hasához kapott, elejtve Iedrát, aki hozzám rohant. - A francba... - hörögte.
- Finnick? Mi történik veled? - kérdeztem aggodalmasan, megfeledkezve vitánkról, és átkaroltam. Sose szerettem, ha valaki szenvedett. A háború nem nekem való...
- Nincs semmi... - nyögte, és egy pillanatra azt gondoltam, hogy ez a régi Finnick. Az aki kedves volt hozzám.
- Nem értem mi történik veled! - suttogtam. Remegni kezdett. azt gondoltam fázik, mivel félmeztelen volt, ezért lekapcsoltam a köpenyemet, és a hátára terítettem.
- Furcsa dolgok. Amikor nem önszántamból változok át, az nagyon fájdalmas. - magyarázta nekem dőlve. Ekkor fura dolgok kezdtek történni. A mellkasa elkezdett tollasodni (!) és a köpenyt lelökve a lapockájára is tollak nőttek.
- Finnick! Inkább nem akarok démont látni. - ráztam meg a vállát.
- Késő. - morogta gyengéden. - Késő.

- Finnick! - szólongattam és óvatosan megráztam a vállát. - Finnick! A szolgálók nagyon néznek... Mit mondjak nekik?
- Hogy takarodjanak. - nyögte, feltápászkodott és betámolygott a sátrába. - De nem is! Hozzanak valamit inni és enni! - szólt ki a sátrából.
Úgy döntöttem, hogy inkább én szerzek neki valamit. Elrohantam a saját sátramhoz, és a vacsorámat felkapva visszarohantam Finnickhez.
- Hússal sajnos nem szolgálhatok, de a táborban nem is valószínű, hogy találnánk... - léptem be.
Ott feküdt az ágyon, kezeit a tarkóján összekulcsolva, hatalmas fekete szárnyaival komótosan csapkodva, felkavarva vele a sátor padlóján letelepedett port. Felsikoltottam - a meglepetéstől, vagy a félelemtől? Nem tudom.
- Mit hoztál? - ült föl. Nem volt rajta ruha, de ágyékát és mellkasát fekete tollak fedték el a kíváncsi tekintetek elől.
- Hát... gyümölcsök, zöldségek. - néztem végig a tálcán. - Víz és egy kevés almabor.
- Pfuj! - kiáltott föl. - Nincs valami ehető dolog? - nézett fel rám, mire megvontam a vállam.
- Attól függ mit tartasz ehetőnek.
- Nyúlhús. Az finom. - nyalta meg a szája szélét, mire hegyes fogai kivillantak.
- De mi tündék nem eszünk húst! És sose vadászunk! - tettem le a tálcát. - A gyümölcsök is nagyon finomak! Ma ettél s almát!
- Igen, de akkor nem démon voltam. Kell az utánpótlás.. - csapott a hasára - a repülés nagyon kimerítő!
- Ma még nem is repültél! - horkantottam.
- Akkor hozol nekem valamit? - rebegtette meg szempilláit. - Ha nem akkor kénytelen leszek téged felfalni. - mondta. Felpattant és rám vetette magát, miközben morgott... vagy inkább dorombolt?
- Hozok! - kiáltottam, és próbáltam magamról letolni. - Hozok!
- Helyes válasz! - nevetett, felállt és felsegített a földről. - Siess kérlek. Éhes vagyok.
- Jó. - suttogtam és felvettem a tálcát. - Ezt elviszem. Én még lehet hogy meg fogom enni.
- Az almabort hagyhatod! - kapott a kupa után.

* * *

Mi tündék utálunk vadászni. Kioltani egy érző állat életét... Előre beleborzongtam. Hátha találok egy már beteg vagy döglött állatot.
Elbújtam a bokorban, és felhúztam az íjamat. Nemsokára egy fiatal őz tévedt arra.
- Sajnálom. - rebegtem könnyes szemekkel, és elengedtem a nyilat. Az őz nem szenvedett.
Odarohantam, és kitéptem a húsából nyilamat, megtisztítottam a vértől a fűben és hátamra vettem az őzet. Elindultam haza felé.
- Vadászni volt? - nézett utánam egy olyan kentaur asszony, akinek a fajtájából már láttam egy férfit és egy gyermeket. - Vadászni? Egy tünde! Micsoda világ! - morogta.
Szégyelltem magam, ezért fejemre húztam a köpenyem csuklyáját, és sebesebben lépdeltem Finnick sátra felé.
- Megjöttem. - húztam félre a sátor ajtaját.
- Végre! Azt hittem itt hagytál! - csapta össze kezeit Finnick. - Mit hoztál?
Ledobtam a földre az őzet, ő meg csillogó szemekkel odaugrott.
- Süssem, főzzem..? - ajánlottam fel. Több elkészítési módot nem nagyon ismerek.
- Nyersen eszem. - mondta és jóízűen beleharapott.
Ez volt az utolsó mozzanat amire emlékszem. Utána elájultam.

***